Betegnek lenni nem jó, de néha muszáj. Nehezen szánom rá magam, hogy írjak, hiszen visszanézve a legutóbbi bejegyzéseket, láthatóan elhanyagoltam a blogot. Ez analóg azzal, hogy régi ismerőssel találkozva már nem mesélünk el apró-cseprő eseteket. Aztán jön a sokk, ami általában sosem valami kellemes és egyből beszélhetnékünk támad. A kórtermi élet tipikus volt. Járni alig tudó, de életükért d.

8211; utolsó kínai bejegyzésemet egy kedves ismerősöm kommentjére, válaszként írom. Több évre visszamenőleg olvasom a blogod és számomra is a kínai tartózkodásod azt a benyomást keltette, hogy lelki békére találtál. Kár lenne, ha ez rossz irányba változna meg az itthoni körülmények hatására. Ha azt mérlegeled,hogy érdemes-e visszamenni, az én kívánságom ,hogy térj vissza és írj olyan szépen a kínai tájról,ahogyan eddig! Sikeres,boldog új évet kívánok! A legfont.

Nem vagyunk mások, csupán gondolataink eredménye. Ahogy az évek, évtizedek során cserélődtek a trendek Ázsiában, úgy vált egyre ismertebbé az úgynevezett. Együtt vált felkapottá és népszerűvé a mindent elsöprő Korea hullámban.

Aztán meg némi derű, bár a szám íze még mindig keserű. Nem akartam én ezt rímbe szedni, mert rímelni való kedvem sincs, csak így jött ki belőlem. Néha már olyan tömény és hányingert keltő a méltatlanság. És a tehetetlen düh, hogy az ember csak legyint bosszúsan és annyiban hagyja, csak a rossz szájíz marad meg utána, és sejteti. Azt a halovány diszkomfort érzetet, hogy megint elveszett egy csata. Ja, bár inkább a háború veszett el. Alapvetően, ám egy apró.