Így esett hát, hogy a jól sikerült szülinapos vasárnap után, hétfő reggel, hasonlóan az előző hétfőhöz, ismét ott állunk a G. utcai kapuban, búcsúzkodva az öreg szüléktől. Csak most nem a felmálházott bicajokkal vágunk neki a vakvilágnak, hanem egy-egy gondosan telepakolt hátizsákkal, de legalább akkora lelkesedéssel és önbizalommal. Gy a végállomásnál valahogy észreveszi, hogy itt l.

Mindenesetre az elmúlt pár napban nagyon nyűgös, meg türelmetlen vagyok már, óriási a hasam, nehéz a gyerek, és persze már azért picit izgulok. Nem nagyon, de azért érezhetően sokszor eszembe jut, mikor mit kell majd csinálnom, és hogy lesz. De egyrészt az ördög nem alszik, másrészt a diétát elvileg még 6 hétig tartanom kell, persze emelt adaggal.

The best has yet to come. Egy ideje már elmúlt a késztetés, hogy blogon mondjam el, ami bennem van, ami velem, velünk történik. A legtöbb az privát, nagyon kevés van, ami belefér a nyilvánossággal való megosztásba. Ezért nem íródott ez a blog sem. Nem tudom, hogy ez-e a boldogság, de jó nagyon. This piece was not written by.